Trump-százas

A leglátványosabb változás a kormányzati struktúrában történt. Marco Rubio, az új nemzetbiztonsági igazgató mélyreható reformokat indított, amelyek célja a hidegháborús szemlélet lebontása. A Fehér Ház túlduzzadt bürokráciáját visszavágják, a Pentagon és a külügy új doktrínája pedig már nem a globális hegemónia fenntartására, hanem az amerikai érdekek szűkebb, világosabban körülhatárolt védelmére épül. Ez nem visszavonulás, hanem újrapozicionálás: az Egyesült Államok többé nem kíván mindenhol jelen lenni – csak ott, ahol valóban számít.

Ezért marad prioritás a NATO, még akkor is, ha a közel százezer külföldön állomásozó amerikai katona közül húszezret átcsoportosítanak – és politikai okokból Romániában kezdik. Washington ugyanis nem tartja az európaiak által felnagyított orosz fenyegetést komolynak – sem a NATO-ra, sem önmagára nézve –, viszont a „globalista” EU-val örömmel veszi fel a harcot.

A Trump-féle tarifaháború első pillantásra klasszikus protekcionizmusnak tűnhet, valójában azonban mélyebb rendszerváltás zajlik. A vámok nem csupán Kína ellen irányulnak – bár az ellátási láncok újraszervezése világos üzenet Peking felé –, hanem az amerikai tőke hazacsábítását is szolgálják. A piac újraszabása zajlik: a neoliberális doktrína helyére iparosításra és munkahelyteremtésre épülő államkapitalizmus lép. Ennek következménye a dollár globális szerepének gyengülése – és a világrend valódi többpólusúvá válása. Trump szemszögéből ez nem veszteség, hanem rég esedékes korrekció.

Belföldön azonban aggasztóbb folyamatok is zajlanak. A végrehajtó hatalom centralizálása, a sajtóval szembeni fellépések és az igazságszolgáltatás politikai alárendelése autoriter mintákat idéz. Közben Joe Biden egészségi állapota már nem csak suttogások tárgya. Prosztatarákjáról szóló bejelentése politikai és morális válságba taszította a pártot. Teljes joggal merül fel a kérdés: ki irányította valójában az országot az elmúlt években?

A külpolitikai áttörés lehetősége Ukrajnában rejlik. Trump az egyetlen nyugati vezető, aki nyíltan békét akar – nem pusztán humanitárius megfontolásból, hanem mert stratégiai realitásként tekint Oroszországra. Neutralizálni kell, Kínával szemben, ha már átállítani nem lehet. A Kreml zárkózott, és folytatni akarja a háborút (mivel tudja), míg az uniós vezetésnek a saját illúzióival kéne szembesülni. Kijev eközben csendben belátta a valóságot, és enged: az orosz hadsereg fölénybe került, akár az ukrán állam is veszélybe kerülhet, amit a háború alatt eddig sikerült bravúrosan megvédeni.

A „Trump 2.0” korszak nem a régi korszak újrajátszása, hanem annak befejezése. Ami 2016-ban kísérlet volt, az most program: radikális és következetes. A kérdés már nem az, hogy képes-e megváltoztatni Amerikát – hanem az, hogy a világ felkészült-e az új Amerikára.