Lošonská Dékány Nikolett: Beszélgessünk

„A beszélgetés nem vita, hanem találkozás.”
(Márai Sándor)

Jól indul a reggel. Ma nem kelünk túl korán. Ráadásul mióta Matyi magától is el tudja hagyni biztonságosan az ágyat (tapsvihar – jeeeeeeeeeej), hagyhatok magunknak, de főleg magamnak még +20 percet. Ez alatt a 20 perc alatt én nagy nehezen észhez térek, és ráveszem magam, hogy kikeljek az ágyból. Eközben ő érkezik felfedezni a szoba minden zegzugát. Lemegy az ágyról, kipakolja a pelenkázója polcát, megnézi az erkélyajtón keresztül a paradicsompalántát, összenyálazza a tükröt, majd elégedetten megcsókolja magát, feljön az ágyra, és újrakezdi a tortúrát. Lemegy az ágyról... és így tovább. Amíg meg nem unja. Vagy amíg meg nem sajnálom amiatt, hogy mindezt teli pelenkával kell csinálnia. Biztos nem lehet kellemes – mondom magamban. Ez a leggyakoribb katalizátora a napom megkezdésének. Ez az új, sokat gyakorolt „letolatok az ágyról” képessége egyébként rendkívüli ajtókat nyit ki számunkra, főleg az én nyugalmamat illetően. Persze képletesen. Ajtókat még hál’ Istennek nem nyitogat... kivéve az egyetlen, számára is elérhető kisszekrényajtót.

Megmossuk az arcom és a fogam, majd megfésülünk. Bizony. Mindent együtt. Matyi mindenbe besegít. Elvégre, ha én is besegítek neki, neki is be kell, nem? – gondolja (gondolom). Ő sem egyedül csinálja. Egyelőre. Persze így minden sokkal lassabban megy, de hát időnk, mint a tenger. Az égvilágon semmi dolgunk. Csak túlélni a napot. Meg persze megfőzni, kitakarítani, rendet rakni, kivasalni, mosni, „blablabla” – ahogy ő mondaná. Egy kis játék után ráveszem magam a kávéfőzésre is, persze ebben is nagyon szívesen segít. A kávédaráló az egyik kedvence. Mire végre elkészül a kávé, valami csoda folytán nem jön egyből oda, nem nyaggat, hogy ő is inna belőle, hagyja, hogy nyugiban megigyam. Pedig a pocahontasos bögrémbe öntöttem most is bele. És arra kivételesen rá van gerjedve. Hah! Micsoda nap! El sem hiszem, ou-jehhhh.

Miután bevesszük a D-vitamint és megmossuk az ő fogát is, vidáman készítem a reggelit. Zabkása lesz a menü mindkettőnknek. Persze mindenkinek a korához méltóan turbózva. Szó szerint nekivetkőzünk, odaadom neki a matériával teli kanalat, ő megfogja, a szájához emeli, megfordítja a szájában, lenyalja, megrágja, lenyeli. Mindeközben én ezt az 5 másodpercet arra használom, hogy szintén magamba toljak egy kanállal az enyémből, mert ha most nem, akkor soha. Szinte együtt végzünk. Micsoda szinkronizáció. Micsoda egymásra hangoltság. Micsoda idill.

Már ennyi az idő? Öltözés. Séta! Én is készen, ő is kész, minden kész, menjünk. Mennénk is, de akkor megcsörren a telefonom. A férjem hív, hogy otthon vagyunk-e, mert akkor 20 perc múlva jönne a Nemtommáki kicserélni a vízórát, amit két hete már mindenkinél kicseréltek a lakóházban, csak mi épp akkor nem voltunk itthon. Na jó, akkor mondd meg neki, hogy jöhet. Akkor nem lesz séta, akkor majd alszik itthon.

Természetesen már csak egy hajszál választ el attól, hogy elaludjon, mikor csönget az úr, Matyi szemei pedig úgy pattannak fel, mintha most aludt volna jó nyolc órát egyhuzamban. Mondjuk, ő nem nagyon tudhatja, az milyen, én meg már nem nagyon emlékszem rá. Oké, akkor mégsem alszik itthon. Megvárjuk a bácsit, elvégre csak 15 perc lesz az egész, aztán elmegyünk a parkba aludni. Már a közepén tart a műveletnek (az én megítélésem szerint), amikor megcsörren a telefonja. Felveszi, majd hosszasan old valamit. Kezd elfogyni a türelmem. Nem hiszem el, hogy pont most kell ezt… Pont nálunk, pont akkor, amikor Matyinak már rég aludnia kéne, és csak rá várunk, hogy elindulhassunk. Persze ő ezt nem tudhatja, mondom magamban, és elkezdem magunkat öltöztetni, hogy szóbeli sürgetés nélkül a tudtára adjam, készülünk el itthonról. Leteszi a telefont, majd nagyon illedelmesen azt mondja: Elnézést, hogy itt irodát csináltam a WC-jükből. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. Látom, hogy készülnek valahova, de mindjárt befejezem, már nincs sok hátra.

Tankönyvbe illő konfliktuskezelés. Büszke vagyok magamra, hogy nem fújtattam, nem akadtam ki, és rá is, hogy figyelmes és tiszteletteljes. Mondjuk azért a kettő elvileg adja magát. Elvégre amilyen az adjon Isten... Majd folytatja. Mintha úgy érezné, tartozik nekem azzal, hogy elmondja, mit oldott ilyen sokáig, ha már így feltartott, nem elég a bocsánatkérés. Pedig de, elég lett volna.

– Az egyik lakástulajdonos hívott. Még nála sem tudtam a vízórát kicserélni. Ukránok laknak nála. Nem tudom, van-e tapasztalata ezekkel.
– Hogy érti?
– Hát, nem nyitnak ajtót. Senkinek. Nem lehet hozzájuk bejutni.
– Gondolom, félnek. Én mondjuk nem csodálkozom. Egy csomóan uszítják az embereket ellenük. Főleg a politikusok.
– Uszítják? Ugyan már! Ki uszítja? Nem uszít itt senki senkit. Minek jöttek ide? Szerintem mindenki menjen haza oda, ahová való, ahonnan jött!
– De hát egy csomónak nincs már hova hazamennie, meg ha van is, ott háború van.
– Ugyan már, milyen háború? Nincs semmiféle háború. Meg ha van is, 2–3 ezer kilométerrel odébb onnan, ahonnan ezek jöttek. Mert ezek nem onnan jöttek, ahol kitört.
– Na jó, de hát, ha most maga itt lakik Bazinban, és tegyük fel, Kassán kitörne a háború, maga is menekülne, nem?
– Én nem! Én védeném a hazát. Én voltam katona. Nem menekülnék én sehova... Mikor kitört, tele volt a határ nőkkel meg gyerekekkel.
– Mert a háború nem éppen nőknek meg gyerekeknek való, nem gondolja?
– Férfiak is jöttek. Van egy csomó belőlük.
– Hát, tudja, nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy maga. Mondjuk, jó hallani, hogy maga maradna, ez szép magától. Legalább tudjuk, hogy lenne valaki, aki hajlandó lenne védeni az országot, de nincs ám mindenkinek kedve meghalni a hazáért. Egy felmérés szerint csak 27,5%-a válaszolt a megkérdezettnek igennel arra, hogy háború esetén hajlandó lenne-e védeni Szlovákiát.

Mindeközben a vízszerelő végez, majd együtt hagyjuk el a lakást és szállunk be a liftbe. Bár a nézeteink teljesen ellentétesek, a beszélgetés meglepően nyugodt, tiszteletteljes formában és normális hangnemben zajlik. Mondhatni, csevegünk. Magam is meglepődöm, milyen nyugodtan reagálok, kérdezek vissza. Máskor már robbannék, forgatnám a szemem, otthagynám vagy cinikusan válaszolva kiröhögném. De ma zenben vagyok. Ma jól keltem. Ma türelmes vagyok. Ma süt a nap. Ma megpróbálok egy teljesen eltérő véleményű emberrel normálisan beszélgetni. A fiamnak példát mutatni.

– Én nem tudom. Tudja, az is bosszant, hogy ők mindenféle támogatást kapnak. Én mit kapok?
– Igen, de például most olvastam, hogy megérte befogadni őket, mert sokkal több pénz jött vissza tőlük az államkasszába, mint amennyivel mi megsegítettük őket. Ezek az emberek ugyanúgy dolgoznak, adót fizetnek. Munkaerő.
– Munkaerő? Milyen munkaerő? Építkezésen, ha nincs ott a vezető, nem dolgoznak. Mindenesetre, én védeném a hazát, ha az ukránok megtámadnának.
– És ha az oroszok?
– Oroszok ellen nem harcolnék. De az oroszok eleve nem támadnának meg.
– Ebben hogy lehet ennyire biztos?
– Az oroszok szabadítottak fel minket a második világháború végén.
– És 68-ban?
– 68-ban... más volt a politikai helyzet...

Lehetne még folytatni, de az ajtóhoz érünk, amit még illedelmesen megtart, hogy ki tudjak rajta menni a babakocsival. Épp belép a szomszéd bácsi, üdvözli őt is, szóba elegyednek. Ezzel végérvényesen homályba veszik a dialógus folytatása. Kisurranok a babakocsival, gyorsan megköszönöm a munkáját, elköszönök. Hálás vagyok a szomszéd bácsinak meg a sorsnak, hogy végül is így alakult. Mára ennyi elég is volt. Azért én sem vagyok Buddha – ahogy azt egy barátnőm mondani szokta.

Egy kicsit el is szomorodom. Próbálom elfogadni, hogy ő egy másik valóságot él. Miért? Talán mert különbözőek a tapasztalataink, a sorsunk. Gondolom ezt Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvének hála, amit nemrég olvastam, legfőképpen azért, hogy jobban megértsem azt a generációt, amelyik a szocializmusban élt vagy nőtt fel. Érdekes tapasztalat volt, hogy az interjúkban, amelyekben különböző sorsú és nézeteket valló emberek történetei voltak lejegyezve, mennyi olyan aspektust találtam, amivel azonosulni tudtam, noha sok mindenben teljesen más lehet a véleményünk. Az egész élettörténetüket olvasva talán valahogy jobban összeállt a kép, hogy mit, hogyan, mikor, miért tettek, gondoltak. Meglehet, ezért sikerült udvariasnak maradnom a vízszerelővel. Nála hiányzott a teljes kép ahhoz, hogy ítélkezni akarjak felette.

Talán ezt kellene mindannyiunknak gyakorolnunk. Mert amíg ez megy, nincs minden veszve.