Az üdülés kellős közepén sem kell hagynunk, hogy agytekervényeink berozsdásodjanak. Vigyünk kortárs költőket a partra és merüljünk el a líra habjaiban: három kötetet ajánlunk, mindegyik más okból különleges.
Erdős Virágtól megszokhattuk, hogy verseibe igencsak szókimondóan vetül át, hogy mit gondol a körülöttünk zajló társadalmi történésekről. Ez most sincs másképp. Az Eltérő tartalom azonban szokatlan újdonsággal is szolgál.
Erdős Virág a 2022-es év elején jelentette meg előző verseskötetét – a mostani az azt követő időszakot, a költő 2022–23-as verstermését vonultatja fel, időrendi sorrendben, szinte naplószerűen. Az Eltérő tartalomhoz az ukrajnai háború kitörése nyújtotta a kezdőlöketet, a téma pedig a versek egy részében meg is jelenik, ráadásul hangsúlyosan. Ezek a versek villanásnyi képekben tárják elénk a háború epizódjait, ahogy azok sokkolóan, tolakodóan kúsznak be a hétköznapokba: „Letépik a fülemről a tenyeremet, / és azt ordítják, hogy stratégiai nyugalom” (Háborúban hallgatnak). A háború képe ijesztően közeli, itt dübörög a fülünkben, egyszersmind távolinak is hat azzal, hogy a költő előszeretettel ragaszkodik a hírcsatornák nyelvi regiszteréhez, a háborús tudósítások szenvtelenségéhez. A különböző regiszterekkel való játék – és a köztük kialakuló ellentét – kerül a fókuszba A költészet hete című versben, melyben egy irodalmi beszélgetésre szóló meghívó és egy háborús tudósítás mozaikjai keverednek: „Pártpolitikai témák helyett ezúttal gyermekirodalmi / munkásságával a vasútállomás alatti pince fala / véres.”
Az Eltérő tartalomban ismét fontos szerephez jutnak a formaversek. Némileg meglepő azonban, hogy a költő, aki rímelő költeményeivel vált népszerűvé, mostanra teljesen elhagyta a védjegyévé vált ritmusos szerkezetet. Ez az irány egy ideje már tetten érhető Erdős Virág írásaiban – a ritmusos, rímelős szerkezetek egyre inkább el-el maradoztak az utóbbi időben –, az Eltérő tartalomban azonban teljes egészében a szabadversek veszik át az uralmat.
Erdős Virág: Eltérő tartalom. Magvető Kiadó, 2024.
Járjunk be új helyeket
Láng Orsolya fókuszában az emberközti kapcsolatok állnak, és ahogy azt a kötet címe is sugallja – Ház, délután –, ezek a kapcsolatok terekhez kötődnek.
Hol egy lesötétített nagy terem, hol egy szállodaszoba válik poetikus térré, máskor épp egy ebédlőben állunk, ahol a hiány az elszalasztott kapcsolatteremtés lehetőségét sugallja: „az ebédlőben üresen maradt helyedre / betolták a szomszéd asztalt / de búcsúzás előtt már késő volt barátkozni” (Apró balladák képei). A kötet címadó verse a kötet leginkább tipikus darabja: a versben egy régmúlt idők emlékét idéző, bomlott eleganciájú, eklektikus enteriőr bontakozik ki, melyben gyarmati dísztárgy, festmény másolata és vitrin, „fatörzs és tollazat, szakadt gúny és krinolin, / arany bevonat és matton hagyott érdesség” alkotják a rendszert, mely végtére, ahogy a költő megállapítja, „elfogadható az összeviszaságban.”
Láng Orsolya tereibe óhatatlanul bekúszik a melankólia, mely, mint egy „sötét golyó … egyszerre csak begurult a folytatásnak hitt irányból.” Máskor a költő útjai, sétái alkalmával halad el sokat sejtető helyszínek mellett, míg A jövevény című vers egy meglátogatott hely kapcsán felmerülő emberi viszonyok bonyolultságát érzékelteti: az érkező a ház tárgyaival pepecsel, gondozza őket, „A háta mögött mégis azt találgatják, / vajon meddig marad.”. Láng Orsolya verseiben elég csak megkaparni a lakkot az ódon vitrinen, hogy az emberi kapcsolatok bonyolult rétegeit tanulmányozhassuk.
A marosvásárhelyi költő egyébként illusztrátor és filmrendező – talán éppen ebből a háttérből eredeztethető a terek iránti kötődés, merül fel az olvasóban. Kötete a Prae Kiadó és a marosvásárhelyi Lector Kiadó közös gondozásában jelent meg.
Láng Orsolya: Ház, délután. Lector Kiadó – Prae Kiadó, 2024.
Ha sötétebbre vágyunk
Az agyunkra megy az élet napfényes oldala? Nem csoda, így nyár közepén a jóból is megárt a sok. Ha egy cinikusabb, szarkasztikusabb, ám az agytekervényeket mégis megdolgoztató olvasnivalóra vágyunk, és nem tartunk a horrorisztikus felhangtól sem, akkor vegyük kézbe ezt a könyvecskét.
Forgács Miklós Kezdő bestiák című kötetetében a főszereplők a címhez híven bestiák, és nem is akármilyenek. A szám szerint 101 önálló versben (vagy, ahogy a szerző egy irodalmi beszélgetésen jellemezte őket, „szomorú és gyanús mondatokban”) feltűnik a „boldogtalan csótány”, a „tanácstalan parazita”, a vonaton együtt utazik „a mocsári rozmár, / a folyami cápa / és a parlagi tigris” – csakhogy érzékeltessük ezt a páratlan, mindamellett kellően rémisztő felhozatalt.
Forgács Miklós csúcsára járatja annak technikáját, hogy hogyan lehet három-négy soron belül totálisan sokkolni az olvasót (nem, nem kell ahhoz regényt írni). A szerző az utolsó előtti pillanatban csípi el, ragadja nyakon állatkáit – azt megelőzően, hogy megtörténjen az a valami, ami minden bizonnyal végérvényesen sorsfordító lesz. Főszereplőink ennek tudatában vannak, a kérdés az, hogy mire gondolnak ebben a pillanatban. Ki tudjuk nyerni az egyszeri és megismételhetetlen bölcsességet a végsőt megelőző pillanatban?
Hadd idézzek egy verset a kötetből ízelítőként. Íme, a 44-es számú: „Micsoda hangzavar – vakarta meg fejét a teknős, / egy pillanatra elveszve az üzemi konyhában – / miért nem szuvidálják csöndben a lényeget”.
A kötet 101 írásához Eszes Ati fekete-fehér grafikái biztosítanak kellően vérfagyasztó hátteret.
Forgács Miklós: Kezdő bestiák. Kalligram, 2023.