Akárhogy is, az intézmény megalkotása és fennmaradása az Alapítók (Founders), illetve az Alkotmányt megfogalmazók (Framers) zsenialitását dicséri. Tökéletesen illeszkedik ugyanis az 1780-as években megtervezett óraműszerkezetbe.
Sok későbbi írott alaptörvénnyel ellentétben az amerikai alkotmány főszövege nem vesződik sokat az alapelvekkel. Egyetlen szót sem szól az egyéni és közösségi alapjogokról (azokról az első kiegészítéscsomag, az 1791-ben ratifikált Bill of Rights rendelkezik majd), hanem csakis a teljes politikai közösség (szakszóval: a nép) jogairól beszél, valamint az egyes (tag-)államok és az egyes hatalmi ágak (azokon belül is az egyes intézmények) szerepéről és lehetőségeiről az egészhez képest. Technikai szabályok gyűjteménye, ahogy némely magyar alkotmányszakértők mondanák megvetően. Nem írja elő, hogyan kell rendesen viselkedni a politikában, mert azt előírásokkal szabályozni nem lehet; a cél az volt, hogy egy valóságos – azaz többnyire önző, szenvedélyektől vezérelt és bűnre is képes emberekből álló – politikai közönség viszonylag stabil és vértelen működését garantálják. Csak annyira sikerült, amennyire emberileg lehetséges volt, gondoljunk a polgárháborúra, ám még ez a „csak” is példátlan történelmi teljesítmény.
A Fogalmazók – főleg a fékek és ellensúlyok elvének kidolgozója, James Madison – ezt a célt úgy látták elérhetőnek, ha az egyes hatalmi ágak kapnak valamennyit a másik kettő hatalmából, avagy jogköreiből. Így a kétkamarás törvényhozásnak jut például egy kevés, speciális bírói hatalom, nevezetesen a kormányzati tisztségviselők és a bírák fölött. Ez az impeachment. A Képviselőház vádat emelhet a választott elnök, az alelnök és más főtisztviselők ellen hazaárulás, megvesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmények miatt, a Szenátus pedig lefolytatja a tárgyalást, és meghozza az ítéletet; ha kétharmados többséggel bűnösnek találják a vádlottat, megfosztják hivatalától, és eltiltják a további hivatalviseléstől.
Nemes hagyomány, sovány eredmény
Ezt a különleges szabályozást két körülmény teszi lehetővé s szükségessé. Az egyik, hogy az ügyészség az USA-ban a végrehajtó hatalom része, a szövetségi legfőbb ügyész (1870 óta egyszersmind az igazságügyi miniszter) a kormány tagja. És ha elképzelhető is olyan jogi hagyomány és kultúra, ahol az igazság védelmében az ügyész a saját fölöttese ellen emel vádat, jobb nem a végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének jellembeli tisztaságára és az igazság hivatásból fakadó szeretetére bízni a dolgot. Erről tanúskodik Babiš és a cseh igazságügy-miniszterek esete, de erről szólnak a Zbigniew Ziobro lengyel igazságügy-miniszter/főügyész körüli botrányok is. A magyar helyzet ugyanennek a visszája – a legfőbb ügyészség elvileg független a kormánytól, de mivel a legfőbb ügyész személyét a parlament kétharmados kormánypárti többsége szavazza meg, a kormányzó elit tagjai elleni vizsgálathoz és vádemeléshez olyan fokú emberi és hivatásbeli tartás kellene, amilyen való világunkban nincs.
A másik körülmény az esküdtszék, illetve az esküdtbíráskodás hagyománya, ahol nem rendes bírák, hanem laikus állampolgárok döntik el, hogy a delikvens bűnös vagy nem bűnös. Nem ismerem a téma jogtudományi és ismeretelméleti irodalmát, de annyit biztosan állíthatok, az intézmény azon a tapasztalaton alapul, hogy a képzett jogászok ugyanúgy tévedhetnek s lehetnek elfogultak, mint a civilek – és fordítva: büntetőügyekben a civilek ugyanúgy átláthatják a tényszerű igazságot, mint a jogi doktorok. Gyarló emberek vagyunk, nincs kivétel.
Mindezzel együtt még egyetlen amerikai elnök vesztét sem okozta az impeachment – a legközelebb Andrew Johnson került hozzá, Lincoln utóda, akit eddig az egyik – vagy a – legrosszabb elnökként tartottak számon; a Szenátusban egy szavazat hiányzott a kétharmadhoz. Richard Nixon pedig, aki amúgy sokkal jobb elnök volt, lemondott, mielőtt a Watergate-ügyben sor került volna a szenátusi tárgyalásra. A legnagyobb port az utóbbi időben egy állami szintű botrány verte fel: Rod Blagojevich illinoisi denmokrata kormányzó szabályosan árverésre bocsátotta az államnak kijáró egyik, Obama előrelépése után megüresedő washingtoni szenátusi helyet. Őt egyhangúlag leváltották és eltiltották a további hivatalviseléstől, majd a rendes bíróság 2009-ben le is csukta tizennégy évre (2012-ben kezdte leülni). Trump a hírek szerint az ítélet megváltoztatását latolgatja, mivel Blagojevichcsel „méltánytalanul elbánt” ugyanaz a „banda”, amelyik őt is támadta. A börtönlakó pedig most hétfőn egy publicisztikában állt ki Trump mellett, aki ellen a demokrata többségű washingtoni Képviselőház megindította az impeachment-ejárást.
Lehetséges, hogy a demokraták szeme előtt Blagojevich – esetleg Nixon – példája lebegett. De akkor elszámították magukat. A demokratáknak vállalniuk kellett Blagojecivh bűnösségének elismerését, hogy ne vetüljön árnyék az elnökségét éppen csak megkezdő, a „változás” jelszavával kampányoló Obamára. Nixon mellől pedig a saját, republikánus oldalának konzervatívjai álltak el morális okból, élükön az őt személyesen utáló Goldwater szenátorral, akit a vasfüggönyön inneni média őrült sátánnak festett le az 1964-es elnökválasztás idején. Ezek az idők most nem jönnek vissza.
„Kedved majd követendi gyász”
Emlékezzünk 2015 júniusára. Az Obergefell kontra Hodges ügyben a Legfelsőbb Bíróság 5 : 4 többséggel olyan döntést hozott, amely szövetségi joggá emelte az azonos neműek házasságát. (Addig az egyes államokra volt bízva – Antonin Scalia konzervatív bíró azzal érvelt különvéleményében, hogy ez az elrendezés felel meg az alkotmánynak). A közvélemény – amerikai értelemben – „liberális”, azaz főleg a Demokrata Párt mellett elkötelezett része úgy ünnepelte a döntést, mint az idők beteljesedését, amikor már semmi sem állhat a progresszivizmus útjában. Az inkább a republikánusokhoz húzó konzervatívokat csak gáncs és megvetés illeti, nőgyűlölők, rasszisták, homofóbok. Úgy látszott, a demokratáknak 2016-ban ölükbe hullik az elnökség, és ki más lehetne a jelölt, majd az elnök, mint Hillary Clinton?
Kevesen gondoltak bele, milyen veszélyeket rejt a két nagy párt hívei közötti polarizálódás, magyarán az egyre hevesebb kölcsönös gyűlölet, és hogy Clinton mennyire nem jó jelölt – eleve volt körülötte valami korrupciós homály, láthatóan nem őszinte, túl okos és unalmas az átlagnak. Az, hogy a személyes szerveréről küldözgetett nemzetbiztonságilag érzékeny e-maileket, inkább csak a szakértőket ijesztette meg, ahogyan az is, hogy még Hillary külügyminisztersége idején szívélyes üzleti kapcsolat állt fenn a Clinton Alapítvány meg a hadi- és nukleáris iparban is érdekelt „orosz Szilícium-völgy”, Szkolkovo putyinista befektetői között. (később Trump hívei egy Uranium One nevű kanadai cég Roszatomnak való eladása körül gerjesztettek Clinton-ellenes összeesküvés-elméletet, de ezt nem sikerült bizonyítani.)
Hillary Clinton tehát eleve némi hendikeppel indult, és egy elrontott kampány után veszített az elektori rendszert, ennélfogva a vidékies belső államok konzervatív irányba húzását kihasználó Trumppal szemben. A demokratákat sokkolta a számukra meglepő vereség, és külső magyarázatot kerestek – ez volt az oroszokkal való összejátszás („kollúzió”) elmélete, mintha Moszkva nyerette volna meg Trumppal a választást. Attól fogva megfeszített munkával igyekeztek választásokon kívüli eszközökkel megbuktatni a szabad elnökválasztás 2016-os győztesét. Mueller különleges ügyész hatalmas apparátussal elkészített jelentése azonban – 2019 márciusában – nem tudta kellően bizonyítani azt az eredeti állítást, hogy Trump stábja az orosz kormányzattal egyeztetett vagy közös összeesküvést szőtt volna a kampány során. Annak bőségesen voltak nyomai, hogy az oroszok beavatkoztak a kampányba – mint mindenütt, ahol a Nyugatot lehet gyengíteni –, és Trumpék e beavatkozás eredményeit örömmel fogadták, de magáról a kollúzióról nem volt elégséges bizonyíték. Annál is inkább, mert a legszorosabb kapcsolódásnak maga Trump vetett véget, amikor leváltotta a kampányfőnökségből, miután kiderült róla, hogy illegális ukrán (és orosz) pénzeket vett föl Viktor Janukovics ukrán politikus (2010 és ‘14 között elnök) szolgálatában. Mondhatni, Trump kampányát Manafort kirúgása mentette meg – idejében észlelte, hogy az orosz ügyben kompromittált Manafort mekkora teher, és még jókor lecserélte a politikakilag nem kevésbé sötét, de a kommunikációban sokkal tehetségesebb Steve Bannonra. (Aki később szintén összekülönbözött vele.)
Ezek után nem lehet pontosan érteni, miért mosdatja Trump környezete az időközben börtönbe került Manafortot. Nem lehet józan logikával követni – de működik.
Firtas, a forrás
Az új felvonás egy bizonyos whistleblower („sípoló”, feltételezett közérdekből titkos adatot kiszivárogtató személy) nyilvánosságra került levelével kezdődött, aki azt állította, hogy Trump az új ukrán elnökkel, Volodimir Zelenszkijjel folytatott július 26-i beszélgetésében egyebek mellett attól tette függővé az ukrajnai rakétaszállításokat, hogy Zelenszkij „kezdeményezzen vagy folytasson” vizsgálatot a legerősebbnek látszó demokrata elnökaspiráns, Joe Biden és fia ügyében, valamint segítsen annak bizonyításában, hogy a 2016-os választásba nem oroszok, hanem ukránok avatkoztak be.
Ez már kimeríti a hatalommal való visszaélés fogalmát, és a hozzá kapcsolódó váddal, a Kongresszus munkájának akadályozásával együtt már elég alapnak látszott az impeachment-eljárás megindítására. A demokrata pártiak számára nem várt ajándék volt, de megint csak nem számoltak a lehetőség korlátaival.
Biden valóban elkövette azt a hibát, hogy hagyta problémás fiát, Huntert Ukrajnában üzletelni – egy Burisma nevű gázipari oligarchavállalkozás igazgatósági tagja lett, mely cég különös gondot fordított rá, hogy nagy külföldi nevekkel fedezze üzelmeit. Köztük volt Kwaśniewski volt lengyel elnök és a CIA egykori terrorelhárítási főnöke is. Republikánus oldalon azonban már készen állt a szép kerek történet: Joe Biden azért ragaszkodott Viktor Sokin ukrán főügyész leváltásához, hogy megakadályozza a Burisma elleni vizsgálatot. A valóságban Sokin az oligarchák embere volt, a korrupció legfőbb jogász-istápolója, és a leváltását az EU éppúgy makacsul követelte, mint például az IMF. Bukását örömujjongás fogadta Ukrajnában, azzal a homályos sejtelemmel, hogy nem jön utána jobb, és valóban, az utóda, Jurij Lucenko szintén a helyi milliárdosok és politikusi udvartartásuk bábjának bizonyult. Zelenszkij meg őt váltotta le.
Joe Biden lejáratásához Rudy Giuliani volt New York-i polgármester szerzi be az adalékokat Kelet-Európában, beleértve Budapestet, végső forrásai éppen az ukrán oligarchák – a Zelenszkij mögött álló Ihor Kolomojszkij és a Magyarországon sem ismeretlen, az USA-ban egyébként elítélt Dmitro Firtas – meg jogászszolgáik, Lucenko és Sokin. Akik természetesen a saját kriminális érdekeiket szolgáló adatokat táplálnak be az amerikai robotba. A sajnálatos az, hogy ezzel az egyszerű összefüggéssel a demokraták sincsenek tisztában. Annyira beleszédültek az orosz interferencia minden magyarázó tételébe, hogy más, mellette létező magyarázatot észre sem vesznek. Így nem tudják hatásosan kivédeni Trumpék összeesküvés-elméleteit.
A Szenátusban jelenleg republikánus többség van, ez a novemberi választásig nem fog megváltozni, tehát az elnök nyugodtan alhat: a demokrata vád nem kap kétharmadot. A koholt teóriák a maguk kerekségében jobban hangzanak, mint a nehezen megjegyezhető részletekkel teli valóság. A republikánusok többsége bolond lesz szembefordulni Trumppal. Így az impeachment-kísérlet várható kudarcát úgy fogják értelmezni a nagyközönség számára, mint annak bizonyítékát, hogy az összesküvés-elméletek igazak, a demokraták megint hazudnak. Pedig ők állnak közelebb az igazsághoz, de ez nem elég, mert ők sem értik eléggé Közép- és Kelet-Európát. Most van az a pillanat, amikor a Nyugat – egyelőre – vezető hatalmának javára válna, ha többet tudna zaklatott régiónkról, s ez mellesleg nekünk is használna, de nincs rá több remény, mint egy, tíz vagy hatvan éve.
Széky János
az Élet és Irodalom szerkesztője