Találkozzunk a République téren, ideális meeting spot, valamelyik metróbejáratnál, a monumentális Marianne (a fr. szabadságszobor: Liberté-Egalité-Beyoncé) friss hajtást tartó jobbja alatt, s lehetőleg vigyázzunk a téren száguldozó skaterekkel. Táskánkban lapuljon egy üveg bor, amelyet már előzőleg megvettünk egy franprix-ben – már 4-5 euróért találni jó asztali bort, a bárokban egy pohár kerül ennyibe. Biztos, ami biztos, jó, ha az éhség ellen is felfegyverezzünk, veszünk sajtot is, s egy boulangerieben baguettet (szigorúan tradicionellet!). Ha minden cimbi összegyűlt, csikkeinket elnyomtuk, irány a rue du Faubourg-du-Temple. Elhaladunk a Caserne Verines (egykori Prince Eugène kaszárnya) mellett, itt állt valaha a fényképezés úttörőjének, a daguerrotípia feltalálója, Louis Daguerre dioráma színháza és laboratóriuma (1822–1839).
A Rue du Faubourg-du-Temple Párizs egyik legtarkább utcája, s nem csak ma, mindig is az volt. Egymást érik a kambodzsai, arab, török, kínai, japán, olasz, mexikói stb. éttermek. De nem megyünk végig rajta, elég, ha kiérünk a parkhoz, ott már szinte célba értünk. A Canal Saint-Martin itt kezdődik ugyanis. Avagy pontosabban itt tűnik elő északi irányba, s itt tűnik el dél felé a föld alatt, míg a Szajnába nem torkollik. A kanálist az ancien régime egyik legnagyobb párizsi problémáját, a rossz minőségű ivóvizet megoldandó Napóleon építtette, mely a Canal de l›Ourcq-ra csatlakozva biztosította nemcsak a vízellátást, de a városba vezető vízi közlekedést is a 25 m-es szintkülönbséget áthidaló kilenc vízlépcsőjével. Fénykorában persze elég piszkos és veszélyes, noha festői környék volt (ld. Alfred Sisley festményein), melyet aztán Haussmann radikális átalakításai megszüntetettek – a République teret is ő tervezte egyébként. A 60-as évek óta persze már nem használják a kanálist, s a 70-es években majdnem áldozatul esett egy párizsi bekötőút tervének.
A parkot átszelő utca egyik északi oldalán Frédérick Lemaître, a 19. század színészcsillagának mellszobra áll (mögötte tűnik elő a kanális), vele szemben a túloldalon pedig a ledér, szoknyájában virágcsokrokat szorongató, fedetlen vállú, élveteg mosolyú Grizette-é 1830-ból. (Egykor a könnyűvérű proli munkáslányokat nevezték grisette-nek.) Senkit se tévesszen meg az évszám, nem a forradalomra emlékeztet, csakis a szórakozásra, a kor Párizsának féktelen mulatságára, a század első felében hamvazószerdánként rendezett courtille-i karneválra. Ott volt az egész város: jelmezek, zaj, tömeg, kéjnők, kofák, korhelyek, forgatag, veszekedések és töméntelen alkohol – igazi párizsi búcsú. E negyedre ugyanis nem vonatkozott a bormérésre kivetett adó.
Lemaître mögött, a Canal Saint-Martin mellett felfelé kezdődnek a félkör alakú lépcsős hidak, melyek a partokon átívelnek. Mindjárt az első Amélie-é, aki innét hajigálta a köveket a vízbe (le petit plaisir). Kissé feljebb pedig az isteni Rue Dieuről nyíló híd. Ne legyenek illúzióink, ilyen koranyári esten már minden megtelt, a hidak lépcsőjén, a part szegélyén segget érnek a seggek, nem könnyű telephelyet találni, s a borosüveg némán koccan hátizsákunkban.
Tegyünk még egy sétát a Rue Dieuvel szemben a túlról nyíló Rue Alibertén. A boltok már zárva, s bár az alkoholivás nyílt színen nincs tiltva, a Canal környékén tilos az alkohol árusítása – ezért kell felfegyverkezve érkezni. Persze, némi bolyongás árán a környező utcákban vehetünk feketén, minden rendszer kijátszható – természetesen szemtelenül túlárazva. A sarokra érve szemközt a Szent Lajos kórház, Párizs legrégibb kórháza, itt a bárok csurig telt teraszai érik egymást, a Le Carillon és a Le Petit Cambodge. A kereszteződés 2015 novemberének péntek tizenharmadikáján a közeli Bataclanban kulminálódó merényletsorozat helyszíne volt. A teraszokon 15 ember vesztette életét az „Allahu akbar” kiáltások után.
Lassan visszabattyogunk a Saint-Martinhoz, nyelvek sokaságában, flaskák koccanásában telepszünk le egy váratlanul felszabadult helyre. Szomszédaink valami latino zenét tolnak, ukránok haladnak el, majd dél-franciák, akik a putain-t e-végződéssel ejtik a standard nazális -an helyett, szakállas hipszterek és copfos hipszerinák a kilencvenes évek bő sustyákiszúpravájában, feketék tarka, afromintás mikinában, facér fiúk feszülős gatyában teniszki fölé gyűrt gatyában „don´t trust boys” feliratú tricskóban, egy angyalnak öltözött vörös lány egykor hófehér tüllszoknyában szelfizik. Mögöttünk kacsák úsznak el. Ezegyszer szerencsére dugóhúzót is hoztunk. Érzem, ahogy a távolból Grizette mosolyog rám.